Egy szép nyári napra virradtak Inuyashaék az ősi Japánban. Miroku Sangot fűzte, hogy legyen már végre a gyermekei anyja. Shipo Kiraraval fogócskázott. Inuyasha egy közeli fán szokása szerint duzzogott, mert Kagome már megint késik. A hanyou nem értette, hogy miért nem jön már a lány, mert most éppen nyári szünet van náluk és így tanulnia, sem kell. Inuyashat lassan elöntötte a méreg, de ebben a haragban nagyon mélyen egy kis aggódás is volt. Sango és Miroku vagy egy órája fűzték a félszellemet. - Inuyasha most azonnal elmész Kagoméért! - rivallt rá a szellemírtólány. - Minek menjek utána úgyis mindig csak a baj, van vele. - Inuyasha nem igaz, hogy ilyen idióta vagy. Csak Kagome látja az ékkő szilánkokat – oktatta ki Miroku. Inuyasha nagy nehezen feltápászkodott és indult volna a kút felé, mikor megjelent Kagome. - Kagome! – ugrott a lány nyakába Shipo – Miért csak most jöttél? Már nagyon hiányoztál. - Sziasztok! Bocs, hogy késtem, de randim volt egy sráccal és túlságosan elhúzódott a séta a parkban. Olyan romantikus, figyelmes és kedves velem – áradozott Kagome. Sango erre csak nagyokat tudott sóhajtani. - Ó Kagome te olyan szerencsés vagy, hogy ilyen barátod van – irigykedett a szellemírtólány. „Bárcsak Miroku lenne velem legalább fele ennyire figyelmes, akkor talán gyereket is szülnék neki. Sango térj már észhez Miroku egy szoknyavadász sosem fog velem rendesen viselkedni.” Inuyashat lassan elöntötte a féltékenység. „Hú, ha megtalálom azt a fiút, akkor… akkor kitekerem a nyakát.” Miroku látta, hogy Inuyasha mindjárt átmegy Kagome világába, hogy ellássa annak a fiúnak a baját, ezért inkább félrehívta, és nagy nehezen lenyugtatta. - Inuyasha fejezd már be ezt az állandó féltékenykedést! Ha szereted Kagomét akkor, valld be neki! - De nem szeretem te idióta! - Jó van, na le ne harapd a fejem! Ha nem szereted, akkor ne féltékenykegy! - Nem is vagyok féltékeny. Bizonyára csak képzelődsz. - Ja, persze. Akkor menjünk vissza a lányokhoz.