Sesshoumaru és Sanaé históriája
2006.03.24. 14:43
1.rész
Az erdő csendes volt. Az ég nyugaton rózsaszínre váltott. Keleten már egészen sötét volt. A Nap centiről centire ereszkedett, mintha attól félt volna, leesik. A fák lombja narancsszínben játszott, majd a narancs ragyogás végigfutott a kemény törzseken, kiemelve repedéseiket, áthatolt a bokrok sűrűjén, végigfutott a földön, végül megtörve, elgyengülve, de eljutott egy öreg, magas fáig. Sesshoumaru a fa tövében feküdt ájultan. Hirtelen eltűnt szeméről a vörös homály, magához tért. Halk, gyönyörű dal szállt felé, mely megérintette a lelkét, körbevette, majd elhalt. Megrezzent egy bokor, s a lassan lefelé araszoló Nap fényében egy nő alakja rajzolódott ki. A szellemet nézte. Sesshoumaru üvöltve ült fel, szeme vörös volt, arcán a méregcsíkok megvastagodtak. A lány ijedten hozzásimult egy mellette álló fához, de aztán elengedte. Nem félt.
Sesshoumaru felébredt. Már besötétedett. Érezte, hogy az alkonyatkor nála járt lány nemrég volt ott. Oldalra fordította fejét, és nem messze tőle egy hosszúkás kis fadobozt vett észre. Sokáig nézte. Majd a bokrok közül előlépet a nő. Egy nagy levélen sült halat és gombát tett le a szellemtől tisztes távolságra.
- Törődj a magad dolgával. Ne hozz semmit, nem eszem emberi étkeket –Sesshoumaru hangja rekedt volt. Nem nézett rá a lányra, aki végül magára hagyta őt.
A Hold maga köré vonta felhő-ruháját, szemérmesen eltakarva szépségét, majd e színjátékot megunva, végül mégis ledobta köntösét, csak hogy megcsodálhassa az alant kanyargó patakban tükörképét. Elégedetten szemlélte arcát, mi már teljes pompájában látszott, káprázatos fénye végigömlött a tájon, ahogy kacagott, hisz a víz halk, csilingelő csobogása leginkább egy leány nevetését idézte. Ám, mielőtt kiteljesedhetett volna a gyönyörű pillanat, víz csobbant, keményen, megtörve ezzel e halk, szépséges melódiát, s a sima víztükör megrázkódott, fodrai végigfutottak a Hold másán, és a kép elmúlt, visszavonhatatlanul. Mert a patakban egy ember állt. A nő halat próbált fogni, a hold fénye sértődötten megcsillant a vízen, s a lány próbálkozása nyomán felröppenő cseppek megannyi gyémántként csaptak az ég felé. Néhány férfi lopódzott felé az éj sötétjében, ám a lány észrevette őket, megfordult, szemében ezüst csillant. A férfiak közelebb húzódtak egymáshoz, de a gondolatból, hogy négyen vannak egy vékony nő ellen, bátorságot merítettek és kihúzták magukat.
- Megmondtam! Sejtettem, hogy te vagy a tolvaj, Sanaé!
- Szerencséd, hogy árva létedre a falu befogadott. És így hálálod meg?
- Most megtanulod, hogy ne lopj!
- Te torzszülött, megkapod, ami neked jár!
- Örülj neki, hogy megtűrünk magunk között, te szörny!
Sanaét a földre taszították, és elkezdték rugdosni. Mikor végeztek, a lány elsántikált.
- Nem sok megbánást mutat.
Reggel Sanaé gyógyfüveket vitt Sesshoumarunak. Most közelebb ment, a fejét lehajtva a férfi mellé térdelt, és odatartotta neki azt, amit hozott.
- Nem kell. Megmondtam, hogy ne hozz semmit –még mindig rekedt volt. Nem nézett rá a lányra –Hol szerezted a sebeidet? –nem kapott választ –Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
Sesshoumaru ránézett a lányra. Sanaé felemelte a fejét, majd elmosolyodott. A szellem pislogott párat, amint a halvány, világos, kékesszürke szemekbe nézett. Az egyiket félig eltakarta egy ébenfekete hajtincs. A férfi elveszett bennük. Sesshoumaru azonban szellem volt, a hidegvér és önuralom mintaoszlopa, hát gyorsan, még mielőtt kiült volna az arcára a megdöbbenés, már el is nyomta azt.
- Most minek örülsz? –újra elfordult –Csak kérdeztem, nem mintha nagyon érdekelne.
Sanaé visszament a falu szélén, az erdőhöz és a kis patakhoz közel lévő kunyhójához, mely igazából egy barlangszerű mélyedés volt a sziklában. Félrehajtotta az ajtóként szolgáló rongyot, és meglepve látta, hogy egy férfi az ennivalóját falja fel éppen. A férfi hátrafordult.
- Mi van?! Tán a tiéd ez a viskó?
Sanaé végigmérte. Farkasbőrbe öltözött, szürkehajú, sebhelyes arcú, a füle hegyes. Egy farkas szellem. A lány lassan bólintott. Kiáltozás hallatszott.
- Ahhgrr, farkasok! Segítség!
- Jaj nekem! Máris rám találtak! El kell menekülnöm! –a szellem kirohant a kunyhóból, és megpróbált átjutni a patak túlsó oldalára, ám néhány farkas még idejében ráugrott, és kihúzta őt a vízből. A szellem már a parton hasalt, mikor ott termett egy másik farkas szellem, egy fiatalabb, hosszú, fekete hajú.
- Haha. Tűvé tettem érted az egész erdőt, te mocskos tolvaj –odahajolt a másikhoz –És most, add elő az ékkőszilánkot, amit elloptál tőlem.
A sebhelyes arcú remegő kézzel előhúzta, és a kezébe nyomta a szilánkot. A másik szellem megfordult.
- Köszönöm, hogy nem büntetsz meg érte… -mondta könyörgő hangon a sebhelyes.
A fiatalabb villámgyorsan visszafordult és egyetlen csapással végzett vele.
- Ostoba. Elfelejtettem volna? –majd ránézett a farkasaira –Ti maradjatok a faluban, lakmározzatok kedvetekre!
És elkezdődött a mészárlás.
Sanaé az ajtóból nézte végig a szellem meggyilkolását. Elborzadt, majd mikor látta, hogy a farkasok megtámadják a falut, látta a vért, hallotta a sikolyokat, futva menekült az erdő felé. Néhány farkas követte. Az erdő szokatlanul sötét, sőt, baljós volt. Sanaé teljes erejéből rohant. Félt. Az ezüsthajú szellemre gondolt. Megbotlott egy kiálló gyökérben, elesett. Hátrafordult, és ugrottak a farkasok.
Yaken Sesshoumaru kétfejű sárkánylován ült, minek neve Aun, és a magasból, a felhők közül kémlelve és kiáltozva kereste nagyurát.
- Sesshoumaru nagyúr! Hol vagy, Sesshoumaru nagyúr! Válaszolj, nagyuram! Válaszolj nekem! Lehetséges volna, hogy Sesshoumaru alul maradt az Inu-yasha elleni küzdelemben? Ez hihetetlen… Nem is értem, miért aggódok érte, hisz a múltkor rajtam kísérletezett a kardjával. Bár lehet, hogy jóelőre tudta, hogy nem lesz bajom, és csak ugratott.
Yaken egy tisztáson szállt le a lóval a földre, ami lefeküdt, és Yaken a hátán ülve egy kis fehér virág szirmait tépdeste:
- Kísérletezett… Csak ugratott… Kísérletezett… Csak ugratott… Kísérletezett… Csak ugratott… Kísérletezett. Mi!? Sesshoumaru nagyúr! Kockára tetted hű szolgád életét egy kísérletért! Hálátlan kutya! –Egy kő csapódott Yaken fejének, és a kis szellem leesett a földre. –Sesshoumaru nagyúr! –pattant föl hirtelen és visszaugrott az állatszellem hátára. Ura közeledett felé. –Sesshoumaru nagyúr, tudnom kell, hogy a Tensaigával kísérleteztél rajtam, vagy nem?!
- Azt vártam, hogy megkönnyebbülten üdvözölsz, nem azt, hogy kérdőre vonsz.
- Persze, nagyuram, örülök, hogy élsz… azt hittem, meghaltál –újabb kő találta el a fejét.
Megfordult a szél és az erdő felől fújt. Sesshoumaru fölkapta a fejét. „Vérszagot érzek. És farkasok szagát… Ismerős ez a vérszag”
Sesshoumaru a vér szagát követve eljutott az ösvény porában heverő Sanaé élettelen testéhez, amit a farkasok még nem téptek szét. Megállt előtte. Nézte. Yaken közelebb ment a holttesthez.
- Ez egy halandó nő. De már meghalt. Bizonyára farkasok támadták meg, nézd a fognyomokat, nagyuram! Nagyuram… miért nézel így, Sesshoumaru nagyúr… Csak nem ismered ezt a halandót?
Sesshoumaru elgondolkozva, sőt, kicsit talán meglepetten figyelte a mozdulatlan testet. Eszébe jutott, milyen kedves is volt vele ez a fura szemű, szép lány. Elővette a Tenseigát és előrébb lépett.
- Nagyuram!
Sesshoumaru azonban nem figyelt rá. Elsötétült körülötte a világ, csupán a halott lányt látta. Majd megjelentek az alvilág küldöttei.
- Igen… Látom őket. Az alvilágból jöttek érte… Teszek még egy próbát. Talán a Tenseiga segít…
- Próbát? Milyen próbát?
Egyetlen csapással végzett a küldöttekkel. A sötétség elszáll. Odament Sanaéhez és letérdelt elé, aztán jobb karja és térde segítségével felemelte a lányt. Aki, meglepetésére, ébredezni kezdett. Egy kicsit nézték egymást. Majd Sesshoumaru felállt és a lányt talpra állította. Sesshoumaru szótlanul megfordult és már indult is. Sanaé követte. Yaken viszont ott maradt.
- Na ez szép! Sesshoumaru nagyúr megmenti egy halandó életét, hű szolgáját pedig kísérleti patkánynak használja. Úgy bánik velem, mint valami állattal, akinek nem fáj semmi, nincsenek érzései… Hüpp… Sesshoumaru nagyúr, te vagy a leghálátlanabb szellem, akivel valaha találkoztam… Annyi éven át hűen szolgáltalak… hüpp… Főztem, takarítottam,
- kiszedegettem a fehér bundádból a bolhákat… Ez nem igazság! Nagyuram! Nem vagy más, mint egy hálátlan kutya!
Yaken ekkor vette észre, mennyire lemaradt. Sietve iszkolt hát hőn imádott ura után.
„Hmm. A Tenseiga arra késztetett, hogy megmentsek egy emberi életet.”
|