Sesshoumaru nagyon sietett. Aun alig tudott lépést tartani vele… Sanaé a hátán ült, Yaken meg előttük rohant ura után, lassúbb iramért könyörögve. A magas fűben a kis gnóm alig látszott. - Mondd, Yaken, Sesshoumaru Narakut keresi? - Valószínűleg igen… Sanaé, amikor elraboltak, --Yaken itt hátrafordult –Sesshoumaru nagyúr nagyon dühös lett. A lány elvigyorodott. - Miattam? - Ne bízd el magad –Yaken láthatóan dühös volt, ugyanakkor kellemetlenül is érezte magát, tudta, hogy sok forog kockán, ha kotyog… de nem bírta magában tartani, úgyhogy suttogva és feszengve folytatta, úgy, hogy Sanaénak előrébb kellett dőlnie a nyeregben –Sesshoumaru nagyúr nagyon büszke. Kívülről talán nyugodtnak látszik… de azután az eset után biztos vagyok benne, hogy tombolt a dühtől… --Yaken csak ekkor vette észre, hogy ura időközben megállt. És őrá nézett. A kis gnóm homlokáról úgy folyt az izzadság, mint a vízesés. Sesshoumaru már elég messze volt, mire Sanaé, még mindig fülig érő szájjal, lekászálódott a nyeregből, és odament Yakenhez. - Jól vagy? –máskor nem érdekelte volna, de… most a békaszellem nagyon boldoggá tette. - Telibe találtam… --Yaken fején a púp mintha még egy kicsit nagyobbra duzzadt volna… Sanaé alig bírta visszafogni kitörni készülő nevetését, melyet csak tetőzött az érzés a szívében, olyan volt, mintha ki akarna szökkenni a mellkasából, hogy aztán felröppenjen, egészen a Napig, hogy megfürödhessen fényében és melegében. - Yaken. Sesshoumaru jó sokáig elmarad… unatkozom. - Sesshoumaru nagyúr olyan helyre ment, amely mérgező. Ha magával vitt volna, már nem élnél. - Ki mondta, hogy vele a… Kohaku? –a fák között az a fiú állt. Egy pokoldarázs szállt a kezére… Miért van ezen a helyen? Sanaé összehúzta a szemét. - Mi a baj? –Yaken morcosan ücsörgött a magas fa vastag ágán, ahol Sesshoumaru hagyta őket. - Semmi… --Sanaé visszafordult, ám Kohaku eltűnt. A lány nagyon remélte, hogy Sesshoumaru nem fogja bántani… A hegy magas volt, a szakadék meredek. A híd elég stabilnak tűnt. Sesshoumaru megállt előtte. - Jönnek. –Yaken hiába próbált kérdezni, a férfi ugrott, kirántotta a Toukijint, és villámgyorsan félrecsapta a felé kígyózó valamit. Egy kardot… egy érdekes darabot. - Naraku egyik szolgája…? –Sesshoumaru ellenségesen méregette az előtte álló alakot. - Egész jó vagy… --a férfi felkuncogott. - Ugyanolyan hullaszagod van… mint annak a méregkeverőnek –a szellem lehajtotta fejét. Ellenfele kedvesen lecsapott kardjával. - De jó orrod van! Persze, mit is várhatnék Inuyasha bátyjától? –támadását a szellem sikeresen kivédte, majd ő ugrott, gyorsan, és csak egy kicsin múlott… - Yaken! –Sesshoumaru jelentőségteljes pillantást vetett szolgájára. - Ah… igen… --a békaszellem a híd felé terelte Sanaét… a lánynak viszont esze ágában sem volt odamenni. Egyáltalán, még csak el sem akart távolodni Sesshoumarutól… de ha még is megtette volna, akkor sem a híd felé… rossz érzése támadt. Sanaé mindazonáltal nagyon aggódott a szellemért… Megtorpant. Egy férfi állt előtte. A lány elborzadt a belőle áradó gonosztól. Bal kezén karmos kesztyűt viselt, melyet felemelt, lecsapni készen. Épphogy elkerülték. Yaken, abbéli aggodalmában, hogy esetleg nem éri meg a holnapot, ha Sanaénak baja esik, felélesztette botjának hatalmát. Tűz söpört végig a hídon, leégetve a deszkáit. A kötelek sem bírták már sokáig… - Ilyen könnyen nem győzöl le! –egy kéz nyúlt feléjük, egy másik a híd kötelébe kapaszkodott. De felesleges volt. Mert az leszakadt, pontosan annak rendje és módja szerint, ahogy a Nagykönyvben meg vagyon írva… és vele estek a rajta lévők is… Sesshoumaru hátat fordított ellenfelének, aki kihasználva az alkalmat, támadott. Ám a szellem könnyedén visszaütötte. Hajszál híján végzett az élőholttal… Leugrott. A szikla alján folyót talált… valószínűleg elsodorta a víz… az illata elhalványul. Észrevett egy rongycsomót. Odasétált. - Yaken. –semmi mozgás –Halottnak tetteted magad tán? - Bocsáss meg nekem, Nagyuram! –húzta össze magát a barnás-zöldes kupac –Én, Yaken, megtalálom Sanaét az életem árán is… Sesshoumaru elindult. Hangtalanul suhant. „A Hakurei hegy lábánál vannak!” - Nagyuram… lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha… mintha a védőpajzs erősebb lenne. A szellem nem válaszolt… ő is érezte… - Várj, Nagyuram! Ez egy csapda! Sanaét használják, hogy közelebb csaljanak a védőpajzshoz! Ha tovább mész… --ura épp ezt tette –Sesshoumaru nagyúr! –ám a férfi töretlenül haladt tovább. –Ez azt jelenti, hogy csak nekem fáj? –Yaken ott maradt. A hegy lábához vonszolták. Sanaé ellenállt, ahogy tudott, karmolt, rúgott, harapott. De túl erősek voltak… és nem tudta felszítani a lelkében lobogó ezüst lángokat. Ekkor azonban megtorpantak. Sanaé szívében remény és aggodalom viaskodott egymással… hallott már a hegy hatásáról a szellemekre… végül felkiáltott, nevén szólítva a férfit. - Sesshoumaru! -Mi?! Megelőzött minket? –a kígyókardot birtokló ember eléggé meglepődött. Erősen fújt a szél. Sesshoumaru támadásba lendült. –A nyavalyás! Nem hat rá a védőpajzs?! - Sesshoumaru! –Sanaéban az aggodalom lekaszabolta a reményt… Sesshoumaru nagyon lelassult. Oda akart rohanni hozzá, hogy ha kell, akkor inkább őt öljék meg… ám erős karok tartották vissza. A szellem támadásra készen, felemelt karddal állt, míg ellenfele lezser mozdulattal vállára vetette fegyverét. Nevetett. - Sesshoumaru… Milyen beképzelt alak vagy! –felemelte kardját –Valójában alig állsz a lábadon! A védőpajzs miatt! Sesshoumaru nyugodtan védekezett, és javára fordította a kígyókard hosszúságát. Ezenközben a Sanaét szorító férfi karmos kesztyűjét a lány torkához szorította. Odaszólt társának. - Jakotsu, igyekezz! Intézd el azt a nagyképű alakot. Már alig várom, hogy elintézhessem ezt a lányt. Jakotsu ránézett Sesshoumarura. - Megértetted? Ha ezt elszúrod, a nődnek vége… --megint támadott –Habár ez úgyis bekövetkezik majd! Sesshoumaru előrelendült, kardját hátra sem nézve maga mögé dobta… a hegye egyenesen a Sanaét tartó férfi mellkasába fúródott, aki térdre hullott, eleresztve a lányt. Sesshoumaru sikeresen kikerülte a kígyókardot, és egyszerűen átnyúlt ellenfele testén. Keze a hátából jött ki. Sanaé kiáltva futott a szellem felé… ám valaki visszarántotta. A kard még mindig a mellkasában volt… de élt! - Nem menekülsz! –Sesshoumaru erre hátranézett, keze még a mozdulatlan testben… - Most, hogy jobban megnéztelek, te is eléggé szexi vagy… --Jakotsu szája sarkából egy vércsepp indult lassan lefelé –de nem az én esetem… --felnevetett –Rosszul céloztál, ilyesmitől mi nem halunk meg! –Sesshoumaru háta mögött megszólalt a férfi megint. - Jakotsu, most már lehet? Megölhetem ezt a nőt? –Sesshoumaru kirántotta kezét az élőholtból. - Ostoba, már túl késő! –nevetett Jakotsu. - Most meghalsz! –a karmok megindultak… A férfi hátratántorodott. Egy nyílvessző állt ki a torkából. A távolban egy lovas alakja rajzolódott ki. A férfi eldőlt. Sanaé odafutott Sesshoumaruhoz. A lovas, egy nő, gyalog, íjára támaszkodva bicegett oda hozzájuk. Letérdelt a férfi előtt. Sanaé nem figyelte, mit beszélnek. A férfi lelkének megváltást kérte… ám a nő nem teljesíthette kérését. A kígyókard lecsapott. És az ékkőszilánk, mi ott volt a férfi nyakában, Jakutsohoz került. Aki végül elszelelt. A nő mellett heverő test porrá vált… csupán a csontok maradtak. A lány szemében könnyek csillogtak. Sanaé közelebb lépett hozzá. Valami furcsát érzett körülötte. De nem törődött vele. - Öhmm… köszönöm, hogy segítettél. - Szívesen… nem esett bajod? –a két nő tekintete összekapcsolódott. - Nem… -Sanaé meghallotta maga mögött a halk lépteket. Elköszönt, majd követte Sesshoumarut, aki szintén megérezte, hogy a nő… más. „Ő is halott… csontok és föld szaga árad belőle… Talán ő volt az a papnő, aki fához szögezte Inuyashat.”