Az idő megállt. Sesshoumaru két kezére meredt… Melyekben nem is oly rég, még egy törékeny testet tartott… A férfi féltérdre esett. Légzése felgyorsult, amint arany szemét Narakura emelte. Körötte cseppkőoszlopok repedtek meg, s törtek darabokra, lerombolva évmilliók munkáját. Tekintete immár vörösen égetett, haja megemelkedett, amint felállt, s úgy szorította a Toukijint, kész csoda volt, hogy nem tört el a markolat. Sesshoumaru morgott, szeme tágra nyílt, s testét lüktető erőhullámok ölelték körbe. Felüvöltött, nem emberi hangon, agyarai szétfeszítették megnyúlt állkapcsát, eltorzult arcán ezüstös bunda folyt végig. Majd teste lilás fénnyé változott, mely felszökött a levegőbe, végül berobbant a földbe, hogy a hegy beleremegett. Hatalmas, fehérszőrű kutya alakja tűnt fel a lilás szél örvénylése között. Az állat morogva vetette magát a mélységesen megdöbbent Naraku felé. A félszellem épp hogy csak félreugrott. Sesshoumaru nyála bőven folyt a talajra, s mérges párává vált, amint földet ért. Kagoméék távolabb húzódtak tőle, szájukat és orrukat ruhájukkal igyekeztek takarni. Naraku testéből hosszú csökevények indultak a szellem felé, ám Sesshoumaru elugrott, elszakítva egy, a lábára tekeredett nyúlványt. A szellemkutya lehajolt, hogy fogaival végezzen ellenfelével, aki gyorsan arrébb lendült, s az óriási, halálos agyarakkal felfegyverzett pofa berobbant a barlang aljába, nagy port kavarva, törmeléket szórva szerteszét. Naraku Sesshoumaru háta mögé került. A kutya felé kapott, ám a félszellem arrébb lebegett, s sikerült végighúznia mutatóujját ellenfele oldalán. A mozdulat nyomán hatalmas vágás jelent meg a szellemen, bőven ontva Sesshoumaru sötét színű vérét. Az óriási szellemkutya elvesztette egyensúlyát, s oldalra dőlt, hatalmas robaj kíséretében. Naraku testének nyúlványai már elindultak, hogy bekebelezzék a férfit, mikor egy halálosan éles szélpenge süvített el az orra előtt. Naraku hátrahőkölt. Kagura állt a barlang bejáratánál, és sápadtan, mégis, elszántan nézett vele farkasszemet. Sesshoumaru remegve a vérveszteségtől, s a fájdalomtól, felállt. Teste felragyogott, amint ismét felvette emberi alakját. Hátratántorodott, s a Toukijinre volt kénytelen támaszkodni. Naraku kezében megjelent valami… egy vörös kő… Kagura még jobban elsápadt. A férfi ökölbe zárta kezét, s a nő kínjában térdre hullott. Ám, mielőtt a félszellem megölhette volna, rózsaszínes fényben úszó nyílvessző suhant el mellette. Kikyou az Inuyasha élettelen teste fölött könnyező Kagome mellett állt, s kezében már ott volt a következő vessző. Ekkorra már Sesshoumaru is összeszedte magát, s kardjával lecsapott. Ám ereje gyorsan apadt. Naraku nevetve emelkedett a levegőbe, s védőpajzsa felizzott körülötte, mintha csak erőt adott volna neki a szellem szenvedése. - Kukuku, Sesshoumaru… Nahát, úgy tűnik, jobban szeretted azt a nőt, mint gondoltam… De ha tudnád, amit én… Ha csak sejtenéd… --Naraku kéjes élvezettel felkuncogott –Rögtön megéreztem… De te észre sem vetted… Ha nem így lett volna, bizonyára nem jöhetett volna veled… Nem árulta el neked… Talán, jobb is így… Hogy fogalmad sincs, még mit vesztettél –Sesshoumaru fogát csikorgatta –Bár, úgyse élt volna sokáig… --Naraku nevetett –Talán… mégis elárulom neked… Naraku megállt a mondat közepén. A nála lévő ékkő felragyogott. Az, ami Kagome nyakában lógott, szintén. Tiszta, barátságos fénnyel világítottak, s Naraku kénytelen volt eldobni a sajátját… Égette a bőrét… Lágy, langyos szellő kavargott körülöttük. A szél felszállt, s ezüstös port kavart fel. A levegőben egy öklömnyi, kékesfehér fény ragyogott fel. Pontosan alatta, pár centivel a föld felett, megjelent egy apró láb… majd egy karcsú boka. A szél sebesebben kavargott, s a porból, mely a semmiből került elő, elképesztő gyorsasággal összeállt egy törékeny, szép női test, éjfekete hajzuhatag, gyönyörű, finom arc. Shippou elvörösödve kapta szeme elé kezét. Miroku nyálát csorgatva nézte a tüneményt, s ezúttal Sango túlságosan el volt képedve ahhoz, hogy leüsse őt ezért. A lány leereszkedett a földre, lábai kecsesen egy oldalra hajlottak mellette. Karjait mellkasán keresztbe tette. Hasa még kékesfehér fényben ragyogott… Majd a nő kinyitotta szemét. Írisze kékes-szürkén villant. Sesshoumaru döbbenten, tágra nyílt szemmel állt. Egész testében megremegett. Nem mert megmozdulni, még pislogni sem: félt, hogyha akár egy pillanatra is szem elől tévesztené, a lány eltűnne, s kiderülne, hogy csupán képzelődik… A nő kedvesen rámosolygott. Majd bölcsességet sugárzó tekintetét a döbbent Narakura emelte. A férfi nem állhatta a szürkés szempár látását, félrefordította fejét. Sanaé pislogott egyet. Naraku, s Kagome Ékköve elé lebegett. Majd hirtelen a barlang bejáratában a még meg nem talált Ékkőszilánkok sejtelmes csillogása tűnt föl. A lány köré szálltak, s a darabok egyesültek. Rózsaszín fény ragyogott fel, megvilágítva Sanaé szomorú arcát. A lány kinyújtotta kezét. A Négy Lélek Szent Ékköve ismét egy darabban volt, s most megtisztulva, minden eddiginél káprázatosabban csillogva, finoman beleesett Sanaé markába. A nő összezárta rajta ujjait. Majd újra Narakura fordította figyelmét. Összehúzta szemöldökét. Az ujjai közti réseken az Ékkő fénye áramlott ki. Myouga, ki idáig Kirara bundájában rejtőzött, felkiáltott. - Midoriko! Halovány szellemalak derengett fel Sanaé előtt, s a lány olyannyira hasonlított rá… A papnőre, ki egykor megalkotta a Szent Ékkövet. Mindenki döbbenten ébredt tudatára a felismerésnek. Az Ékkő most gonoszul villogott. Miroku elképedt, még azt is elfelejtette, hogy épp egy meztelen nő van a közelében… - A Szent Ékkő! Midoriko lelke… elhagyta! Sanaé kissé hűvös, idegen hangon szólalt meg. - Így igaz… Hogy segíthessek a véremnek –Naraku lélegzete elakadt –Ez a lány az én egyenes ágú leszármazottam. S ereje messze meghaladja az enyémet… --Sanaé, vagy inkább Midoriko, Naraku felé fordult. Egy könnycsepp gördült végig kifejezéstelen arcán –Félszellem! Bemocskoltál… S oly sok szenvedést okoztál… És szörnyű tetteid végrehajtásához engem használtál! Most magammal viszlek a túlvilágra… az Ékkővel együtt. - Úgysem teszed! –Naraku hisztérikusan felkacagott –Ahhoz a lányt is meg kéne ölnöd, kinek megszálltad a testét! Te sem vagy különb nálam… csak azért adtál neki életet, hogy aztán ismét meghaljon! –Sesshoumaru összerezzent. Ám Midoriko csak sejtelmesen mosolygott rá. Majd visszafordult a félszellem felé. - Tévedsz… Nem én mentettem meg… --a nő hasára tette kezét –S nem is én leszek, ki elkíséri a halál útján… Ezüst és rózsaszín fénycsíkok indultak el a nő testéből. Majd az egész terem vakító fehér ragyogásba öltözött… Kagome szipogva betakarta az ájult Sanaét egy pokróccal. Sesshoumaru hálás pillantást vetett rá. Halott öccse mellé lépett. Mirokuék érdeklődve, s némiképp csodálkozva figyelték, ahogy a szellem előhúzta a Tenseigát, s egyet suhintott egy láthatatlan ellenfél felé. Inuyasha lassan kinyitotta szemét. Nyögve felült. Majd bátyjára nézett. Utána értetlenül pislogott Mirokuékra, majd a zokogva nyakába ugró Kagoméra. Kikyou ruhái mellette hevertek, üresen. Csupán por volt benne… Sesshoumaru gyors léptekkel odament Sanaéhez. A lány egyik keze még mindig ökölbe volt szorítva. A férfi finoman kinyitotta. Fekete port sodort le a nő tenyeréről mozgásának enyhe fuvallata. Sesshoumaru karjába vette Sanaét. Vakító, fényes gömbbé alakult, s, anélkül, hogy elköszönt volna, messzire repült. Sanaé felébredt. Feje alatt Sesshoumaru szívének nyugodt, egyenletes dobogása biztonságérzetet adott neki. Egy fa tövében feküdtek. A szellem még szorosabban ölelte. A lány kinyitotta szemét, s a felkelő Napba bámult. Majd, nyakát kitekerve, Sesshoumarura nézett. A férfi azonban kitartóan meredt a lángoló gömbre, amint az lassan felfelé araszolt az égen. Sanaé felemelte kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát. Sesshoumaru azonban a mozdulat közben, félúton elkapta csuklóját. Felé fordult. Az arany és szürke tekintet találkozott, egyik elveszett a másikban, s annyi mindent mondtak egymásnak… Sesshoumaru megcsókolta a lányt, forrón, boldogan. Sanaé lejjebb eresztette karját, kezét a szellemébe fonva. Nézték a hajnal csodáját