A patak csobogott. A Nap fénye táncot járt a hullámokon, ahogy a köveknek csapódott az örökkön rohanó víz. Aun szürcsölve ivott, egyik fejét lehajtotta, a másikkal viszont folyamatosan körbekémlelt. Hisz kedves gazdája, Sanaé kérte meg rá, hogy őrködjön felette. Azt pontosan nem tudta, mit akar a lány. Csak állt, és nézte a lenyugvó Nap sugarainak játékát. Meztelen lábát beledugta a vízbe. Megborzongott. Majd nagyot sóhajtott, és körül-körül pislantva elkezdett levetkőzni. Aztán belelépett a vízbe, és lassan leereszkedett. Nagyon fázott, de már napok óta nem fürdött. Vacogó fogakkal kezdett el úszni. A patak sodrása közel sem volt olyan erős, mint amilyennek látszott. Vize a nyakáig ért. Gyorsan megmosta haját, majd még úszott egy kicsit. Mikor megelégelte a dolgot, elkezdett Aun felé tempózni. A hideg futkosott a hátán. Ám nem a fagyos víztől. Éhesen kutató tekintetet érzett magán… Egy pillanatig habozott, hogy kimásszon-e, vagy inkább elkezdjen kiabálni Sesshoumaru után, de aztán jobbnak látta, ha előbb felöltözik. Sietősen kapkodta magára ruháit, és már épp indult volna, mikor egy erős kéz ragadta meg a karját. Sanaé ijedten fordult hátra. Egy férfi állt előtte. Szőrös mancsával keményen tartotta. A lány idegesen mérte végig, arcára bizonytalan mosolyt erőltetett. Kétségbeesését csak növelte, mikor volt szerencséje megcsodálni először a férfi széles vállát, majd egész izomtól duzzadó felsőtestét, mit láthatóan feszített a kitörni készülő vágy. Sejtését beigazolandó, a fickó közelebb vonta magához, erősen megfogta két ujjával állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, mely kéjsóváran fúrta tekintetét az övébe. Aztán lassan, szemérmetlenül mérte végig szegény lányt, elidőzött keblein, amint tekintete egyre lejjebb vándorolt… majd hirtelen szeme vadul visszapattant az arcára. Sanaé fejében eddig sebesen kavarogtak a gondolatok, ám most, mikor meglátta a férfi szemében azt az őrült szenvedélyt, és tudatosult benne, mit fog csinálni vele, hatalmába kerítette egy eddig ismeretlen félelem, mely elsöpörte minden megmaradt józan gondolatatát. Felsikított. - Sesshoumaru! Sesshoumaru!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Sanaé úgy üvöltött, mint még soha életében. A medveszerű férfi, hörögve a felindultságtól, erre megszorította mindkét karját. Sanaé fájdalmában vinnyogva próbált szabadulni. A férfi keze már elindult, hogy megtaperolja, ám ekkor a lány elhallgatott. Ezt igen furcsának találhatta, mert hátranézett, hogy szembetalálhassa magát egy hosszú, ezüsthajú férfival. Arca és szeme semmiféle érzelmet nem tükrözött. A nagydarab ember bizonytalanul elengedte Sanaét, majd szembefordult a szellemmel. Az mozdulatlanul állt, ám mikor a férfi, még mindig hörögve, megindult felé, egyszerűen elhajította, és még a levegőben felaprította egy energiakorbáccsal. Mikor a férfi darabjai hátborzongató puffanások kíséretében földet értek, visszafordult Sanaé felé. Sanaé térde kissé megroggyant, így még jobban fel kellett emelnie a fejét, hogy Sesshoumaru szemébe nézzen, pedig amúgy is több mint egy fejjel alacsonyabb volt nála. Nem tudott kiolvasni semmit az aranysárga tekintetből, mely elnyelte őt. Remegve tett egy lépést a férfi felé. Alig látta már a könnyeitől. Megpróbálta visszafogni, nem szabad sírnia! - Sesshoumaru…. Sesshoumaru…! Sesshoumaru fel sem fogta először, mi történt. Majd lenézett. Sanaé átkarolta a nyakát, szorosan magához ölelte. Zokogott, mint egy gyermek, arcát a nyakához szorította. A férfi először nem tudta, mit kezdjen vele, de aztán becsukta szemét, és egyik kezét a lány hátára tette. Így álltak ott némán, mozdulatlanul. Csupán Sanaé sírása törte meg a csendet. Mintha… még a patak is elhallgatott volna… Hirtelen a lány zokogása átadta helyét a víz megnyugtató hangjának. Sesshoumaru zavartan pislogott körbe. Majd lenézett Sanaéra. Csendes volt... talán elájult… ám még mindig erősen szorította. A szellem habozott. Nem mintha nem tudta volna lefejteni magáról a nőt, de olyan görcsösen szorította, hogy félt, még kárt tesz benne a művelet során. Így hát felemelte a lány testét, és elment vele. Nagy ugrásokkal haladt, míg végül elért egy fához. Yakenért elküldte Aunt. Sesshoumaru leült Sanaéval a fa tövébe. A telihold fénye bevilágította a csillagtalan éjszakát. És Sesshoumaru aludt… édesebben, mint valaha. Mikor felébredt, érezte, hogy gyengült a lány szorítása. Egyik keze a mellkasát védő páncélra csúszott. Olyan békésen aludt, hogy nem volt szíve felébreszteni egy óvatlan mozdulattal. Yaken Aun mellett feküdt, tökéletesen be lehetett mérni hortyogásáról a pontos helyét. Sesshoumaru lenézett az időközben mellé csúszott lányra. Nem sokat tudott az emberekről, de elképzelhetetlennek találta, hogy az a férfi ott, a patak mentén annyira elvesztette a fejét. Az a vadság, amit a szeme tükrözött… Nem értette. Nem mintha nagyon megnézné, milyen lakói vannak a falunak, melyet épp porrá zúz, de abban biztos volt, hogy látott már Sanaénál szebb nőt is. Ránézett a felkelő Nap fényében szinte kéken csillogó hajra, mely egészen a lány combjáig omlott le, figyelte szemöldöke kecses ívét, és nem értette. Hiszen gyermek még! Bár szép, arányos alakja van, melyre igazán nem lehet azt mondani, hogy kislányos, ám a teste oly pici, annyira törékeny… Sesshoumaru halványan elmosolyodott erre a gyengéd csengésű szóra. Törékeny. Igen. Az. De a szeme… végtelen bölcsességet árasztott… az a szürke szempár, melynek csillogása oly komoly kifejezést kölcsönzött a lány finom vonalú arcának… Sanaé ezenközben lassan felfedezte, hogy valami puha és meleg helyre került. Földöntúli nyugalom szállta meg. Egy pillanatra. Mert hirtelen olyan kellemetlenül érezte magát… mintha… nem lenne minden rendben. Kinyitotta a szemét. Először arra gondolt, súlyos problémái vannak a látással… ám… végül, mikor a jelenés ránézett, el kellett fogadnia a lehetetlent. Hogy Sesshoumaru karjaiban aludta végig azt az éjszakát… de, milyen éjszakát? Nem igazán emlékezett, miért kellene köszönetet mondania a férfinak. Ám mielőtt olvadozni kezdett volna tekintetének sárga tüzében, beléhasított egy emlék. Felkiáltott, szinte látta magát, amint talpra ugrik, és elhátrál. Hirtelen észbe kapott, szégyenkezve hajtotta le fejét. Kissé zavartan suttogta el azt a köszönömöt, melyet a helyzet megkívánt tőle. Majd sarkon fordult. Egyenesen kelet felé nézett. Hajába belekapott a szél, hátracsapta. Yaken időközben felébredt, és most értetlenül pislogott hol urára, hol a lányra. „Sesshoumaru… Nem felejtem a segítséged…” Sanaé átkarolta magát karjával. „De azt a férfit sem.” Sesshoumaru lassan fölállt, és elindult a nő felé. Sanaé hátra fordult, ránézett, és ő megállt. Tisztes távolságra tőle. Ahogy tekintetük összekapcsolódott, érezték a köztük feszülő erős köteléket. Sanaé lassan elfordította fejét. Sesshoumaru oldalra fordult, és elindult. Mert hiába a már szoros kapcsolat. A faji különbözőségek miatt köztük tátongó szakadék immár súlyosbodott egy fallal, melyet Sanaé vont fel hirtelen maga köré. Egy fallal, melyen férfi át nem hatol soha.