Sanaé összerezzent. Nagyon hirtelen ébredt. Vérről és halálról álmodott. De nem állt össze a kép… pislogott, így végre látott is valamit a környezetéből. Egy barlangban volt. Száraz fűből összepakolt ágyfélén feküdt. Nem messze tőle, egy pici tűzrakás jelentéktelen lángja fölé görnyedve, egy apró alak ült. Mellette a lényhez képest hosszú bot feküdt, a végén egy női és egy férfi fejjel. Sanaé felült. A kis valami pedig megfordult. Sőt, odament hozzá. Sanaé erős kényszert érzett, hogy elhúzódjon, elfusson, elájuljon, esetleg hogy hányjon. De összeszedte magát, és már nem is volt a kis lény olyan bűn randa. Különben is, kezdett neki róla valami derengeni… a neve Yaken… és… egy ezüsthajú szellem szolgája. Aki megmentette az életét, és cserébe ő visszaadta neki a bal karját. Igaz, elég sok energiát elvont tőle a végtag növesztése… Árnyék borult rá. Sanaé felnézett. Egy férfi állt a barlang szájában, mögötte a telihold, fénye meg-meg csillant ezüst haján, tekintete sárgán parázslott, és szinte égette a lány bőrét, akár a tűz. Sesshoumaru… - Nagyuram! –kiáltott Yaken –Hol jártál, Sesshoumaru nagyúr? - Neked ahhoz semmi közöd… De ha már megkérdezted, az a hír járja, hogy egy démon, Goshinki, kettéharapta a Tetsusaigát. – Sanaé háta borsódzott a jéghideg hangtól. - De… nagyuram… ez hihetetlen… Ám Sesshoumaru már nem foglalkozott a szolgájával, odasétált Sanaéhoz. Lenézett rá, de csak a szemével, a fejét ugyanúgy magasan tartotta. - Mi vagy, te lány? Nincs szellem szagod. - Ember vagyok –állt fel Sanaé, szinte büszkén, de mindenképp dacosan – Csak… egy kicsit más. Sesshoumaru szinte átdöfte a tekintetével, mit átdöfte, kicsi darabokra szabdalta, mintha belelátna a fejébe, titkokat keresett. Sanaé azonban nem őrzött ilyesmiket magában. Nem tudta, honnan ered a képessége, de abban biztos volt, hogy nem szellem, és ennek örült. Sesshoumaru lassan megfordult, és leült egy kőre. Sanaé összehúzta a szemöldökét. Azonnal feltűnt neki, hogy nem mozgatja a bal karját. Egy ideig nem szóltak, és Sanaé nagyon kínosnak találta ezt a hallgatást, Sesshoumarut pedig kifejezetten idegesítette, hogy a lány ilyen meredten nézi őt. Mintha valami baja lenne. - Miért bámulsz így rám? – fakadt ki, talán egy kicsit több érzelmet belevéve, mint akarta, vagy mint ami egészséges egy szellemnek. - Miért nem mozgatod a karod? –kérdezett vissza Sanaé. Sesshoumaru meglepődött, nem szokta meg, hogy számon kérjék rajta, mit miért tesz. Yaken annyira kiakadt, hogy eleinte szóhoz sem jutott, amikor pedig már – asztmaszerű fuldoklással, amit később megpróbált köhögésnek álcázni –elég levegőt összegyűjtött ahhoz, hogy végtelen felháborodásának hangot adjon, Sesshoumaru már kész volt a válasszal: - Mert nem mozog. - Aha. Értem – Sanaé odament a szellemhez, letérdelt hozzá, és megfogta a kezét. Majd dörzsölgetni kezdte. Sesshoumarunak még megijedni sem volt ideje. Most egészen közel volt a szellemhez, Sesshoumaru pedig várta, hogy megcsapja orrát a félelem jól ismert szaga, de nem érzett semmit. Pontosabban, valami halvány virágillatot, mit már szinte elnyomott a lány megalvadt vérének szaga… és egy csipetnyi bűntudatot. Mintha ezt a nőt tényleg érdekelné, mi van vele. Ujjai lassan felmelegedtek, Sesshoumaru pedig most már nemcsak látta, de érezte is rég elveszettnek hitt karját. Mozdítani viszont még mindig nem tudta. A szellem dühös lett, mi értelme volt visszakapni a karját, ha most nem tudja használni?! Sanaé, mintha ezt megérezte volna, a szemébe nézett, és elmosolyodott. - Bocsáss meg, nem tudom, mikor tudod újra használni, szólnom kellett volna, hogy az elején foglalkozni kell vele. De ne aggódj, csak dörzsölgetni kell, így visszaáll a vérkeringés, utána már tornásztathatod, pár nap, és jobb lesz, mint a régi! – jelentette ki Sanaé vidáman, Sesshoumaru nem állhatta a szürkés szempár látását, hát elfordította fejét. Sanaé kicsit még dolgozott a kezén, de aztán, a nyomasztó csendet megunva, otthagyta. Lefeküdt az „ágyára” és rövid időn belül elaludt. Sesshoumaru még hosszan, nagyon hosszan nézte, és őrizte álmát. Másnap Sanaé arra ébredt, hogy valaki bökdösi a vállát. Halványan eljutott a tudatáig, hogy a valaki beszél is hozzá. - Ébredj már, halandó, Sesshoumaru nagyúr nem szereti, ha megvárakoztatják! Sanaé megfordult, és szembetalálta magát Yakennel. A látvány váratlanul érte, felkiáltott, legott fejbevágva a gnómot. Aki, ahogy azt az ütés erejétől várni lehetett, eldőlt, akár az a fából készült ülőbaba, amit még kislány korában csinált. És legálabb olyan hangtalanul. Sesshoumaru azonban, ha mást nem is, hát a kiáltást meghallotta, és biztos volt benne, hogy legalább egy mérföldes körzetben mindenki hallotta. Éppen ezért –de Sanaé őszintén remélte, hogy másért –meglehetősen dühösen vonult be a barlangba. Persze, Sanaé szerint, csiga lassan. És mi lenne, ha megtámadták volna? A lány sértődötten biggyesztette le ajkát, olyan jellemző, a férfiakban –és úgy általában, a szellemekben –nem lehet megbízni! Sesshoumaru toronyként magasodott szegény nő fölé. Elég hatásos volt, ahogyan állt és nézte, Sanaé hátán ezer meg ezer hangya futkosott föl és alá, jobbra, balra, őrült viszketést okozva, de a lány nem mert megmozdulni. Yaken is magához tért, miközben feltápászkodott, felfedezte a homlokán trónoló hatalmas púpot, és nagyon–nagyon szemrehányó pillantásokat lövellt „a szemtelen kis fruska” felé. Sanaé csak most vette észre. Ránézett, majd megrázkódott. De nem az ijedtségtől, vagy a félelemtől. A szeme furcsán, szinte komisz örömmel csillogott… A két szellem úgy nézett rá, mint farkas a báránykára, aki mindig kicselezte őt, de most sarokba szorította. Sanaé próbálta csitítani magát, hiszen, „szegény Yaken, olyan mintha a homlokából hirtelen még egy feje nőtt volna”. De ezt nem kellett volna gondolnia. Mert ahogy eljutott, gondolatban, az utolsó szóig, kitört belőle a nevetés. Sesshoumarut meglepetésként érte ez a reakció, Yakent pedig felháborította, teljesen kikelt magából, artikulálatlan üvöltésben nyilvánult meg haragja. Szerencsére ura nem értett belőle semmit, hisz Sanaé nevetése még az ő hangját is túlszárnyalta. Egyszerűen nem bírta abbahagyni, akárhányszor lenyugodott, kinyitotta a szemét, meglátta Yakent, egy öklömnyi púppal a fején. Sesshoumaru, ha nem is nyugodtan, de türelmesen várt és állt, mozdulatlanul, halálkomolyan, arcizma sem rándult, még csak nem is pislogott, jelezvén, hogy az ő nyugalma megingathatatlan. Ám, lelke leges legmélyén, örült a helyzetnek. Tetszett neki a lány nevetése. Mintha… mintha patak csobogna, ékkövek csilingelnének… Sanaé, mikor észrevette a szellem komolyságát, lelohadt a jókedve. „Miből van ez, fából?” –tanakodott magában Sanaé –„Esetleg kőből, acélból… vagy jégből?” Vetett egy szemrehányó pillantást Sesshoumarura, ám mielőtt eszébe jutott volna egy csípős kis megjegyzés a szellem ridegségére, észrevette, milyen gyilkos tekintettel mered rá Yaken. Hirtelen nem is tudta, mi baja lehet neki, de a púpról rögtön eszébe jutott. - Jaj, bocsáss meg, Yaken! –Itt szünetet kellett tartania, hogy elnyomja az ismét felerősödött nevetési kényszert –Nem akartalak megütni, sem kinevetni, csak megijesztettél, –az arca maga volt a megbánás, szemei tágra nyíltak, tekintetében az őszinte bűntudat fénye csillogott, Yaken teljesen megbocsátott neki –és, hát, úgy nézel ki, mint egy… egy... Nem bírta befejezni, muszáj volt eleresztenie egy apró kuncogást, ám ennek ára volt: Yaken sértődötten fordult el.