Sesshoumaru megpróbált nem törődni a lánnyal akit megmentett, és akinek még a nevét sem tudta. Sanaé pedig, illendő távolságra tőle, a szellem hátát nézte, meglehetősen aggódva. Pontosabban, nem is a hátát, inkább a bal ruhaujját, amit a szél szabadon lobogtatott, jelezvén, hogy üres… Sesshoumaru érezte a lány illatán az idegességet, vagy… talán nem is idegességet, inkább zavart. Yaken ura mellett lépdelt, és időről-időre hátra nézett, csak hogy gyilkos pillantásokat küldhessen az idegen felé. Aki, mérte végig a „bosszantó halandót”, nem csak meglágyította egy pillanatra drága ura szívét, bizonyára valami furfangos varázslattal, csalással, akármivel… de még van képe követni is őket! Yaken forrt a dühtől, de valamiért mégis visszafogta magát. Hamarosan elérték a kétfejű sárkánylovat. Sanaé nagyon megijedt, hogy esetleg ott hagyják, ezért összeszedte a bátorságát és odafutott Sesshoumaruhoz. - Hé! Várj! –Sesshoumaru megfordult. Ijesztő volt a tekintete. Yaken akkorát horkantott felháborodásában, mint egy víziló –Ööö… A nevem… Sanaé … és szeretném meghálálni, hogy… hogy… Sanaé még kereste a megfelelő szavakat, és mivel nem találta őket, hát nem is nagyon bánta Yaken felháborodott közbeszólását: - Te szemtelen halandó, csak nem képzeled, hogy Sesshoumaru nagyúrnak szüksége lenne a segítségedre! –mondta megvetően. Sanaé elpirult. - Hát az biztos, hogy nálad hasznosabb vagyok! –majd ügyet sem vetve Yaken dühödt hörgésére, szembefordult az eddig unott képpel, ám nagyon is érdeklődve figyelő szellemmel. – Mondd, szeretnéd visszakapni a karod? –kérdezte halkan. Sesshoumaru meglepődött. Annyira, hogy nem is tudta titkolni. Majd bólintott. - Akkor vedd le a fölsőd! –mondta a lány határozottan, és Sesshoumaru, maga sem tudva, miért, és persze Yaken legnagyobb megdöbbenésére, engedelmeskedett. Sanaé elégedetten mérte végig a férfit, hisz mégis csak az, ráadásul jól néz ki, és ő, ő egy nő, sőt, már betöltötte a tizenhatot is, tehát felnőtt nő… Gyorsan elhessegette a gondolatot. Megérintette Sesshoumaru csonka karját. Becsukta a szemét. - Én vagyok az élet… örökkön parázsló lelkem most fellángol… s fényem elér téged is. Sanaét tényleg világos aura fogta körül, és a fény felkúszott Sesshoumaru karjára is. A férfi érdekes, de mindenképp kellemetlen bizsergést érzett, és már nem látta a nőt… talán csak egy szürkés szempárt… Majd a fény visszakúszott, és ott állt Sanaé, fáradtan, meggyötörten. A szellem lenézett a bal karjára. Nem érezte, hogy ott lenne, nem is tudta mozdítani, de ott volt, a helyén. - Nagyuram… Sesshoumaru nagyúr… -Yaken csak ennyit bírt kinyögni. Sesshoumaru ránézett Sanaére, és a lány viszonozta a tekintetét. A szemeiben mélységesen mély fáradság csillogott… elhomályosult a tekintete… és nekidőlt Sesshoumaru mellkasának. A férfi elkapta. Kicsit nézte. Aztán fél kézzel felrakta a lányt Aun, a sárkányló hátára, hogy elvigye egy biztonságosabb helyre. Nem igazán tudta megmondani, de… valahogy… boldog volt.